Megint egy hullafárasztó edzés, szerintem mire hazaérek ( már ha haza érek) nem fogok semmi mást csinálni, csak lecseszem a sí lécet a sarokba, és lefekszem. Hacsak valaki nem jön értem. Duda szót hallok, ezért megfordulok, és felkiáltok:
- Tücske!- nagyon megörültem legjobb barátom érkezésének.
Najó, ha már itt tartunk, tisztázni kéne egyet, s mást. 16 éves vagyok, három éve tanulok itt Németországban, az anya nyelvem magyar, hiszen onnan jöttem, folyékonyan beszélek angolul, németül( ez elvárható ha az ember itt tanul) és olaszul. Mért pont olaszul? Nem tudom, talán azért, mert az osztályomban mindenki az angolt választotta, én meg azt már tudtam ( ez most nagyképűnek hangzott, de aki ovis kora óta ezt beszéli-ezt is-annak nem esik nehezére ilyet mondani). Tücskével, becsületes nevén, James Logan, magyarórán ismerkedtünk meg. Az iskolánkba rendszeresen jár egy magyar anya nyelvű itt dolgozó tanár, és órákat ad a kitelepült diákoknak. Naszóval. Tücske már itt lakott két éve, mikor kiköltöztünk, és ezért kötelező volt magyarra járnia. Én csak összeakadtam vele az igazgatóiban ( balhézott ;), és a gondjaira bíztak, és ő meggyőzött, hogy menjek magyarra. Rengetegen hitték azt, hogy járunk, főleg, amikor sülve főve együtt lógtunk. Reggel első dolgom volt Tücske keresésére indulnom amint beértem a suliba. Ő éppen akkor 8.- os volt, ezért a nyolcadik lett a második osztályom. A haverjaim is onnan kerültek ki( jóformán az egész osztály). Mégis, senkivel sem alakult ki olyan kapocs, mint Tücske és köztem. Ezt az együtt járós dolgot akkor kapták fel nagyon, mikor következő év elején Tücske nem jött suliba( persze, hiszen elballagott). Nem szóltam senkihez, majd' egy hónapig, kivéve a pár magyaros barátomat. Meg persze " életem szerelmét" egyesek szerint. Szóval a "másik felem" minden délután elém jött a sulihoz, vagy reggel a ház előtt várt, hogy bekísérjen. Ezek a pletykák ( a járósak) egész novemberig nem csitultam. Mivel ezévben már folyékonyan beszéltem németül igen csípős megjegyzéseket kaptak a beszólogatók. Mikor elballagtam, felvettek a helyi gimibe, ami egybe van építve azzal a szak középpel, amibe Tücske is jár. Én, mivel a sportban kitűnően végeztem, folytattam a sí és snowboard edzéseket. Van egy bátyám, aki két évig velem egyetemben szintén itt tanult, de aztán adatott egy olyan lehetőség, amit vétek lett volna kihagyni. Angliában tanulhatott tovább fotósként. Régi álma volt, hogy híres képeket készítsen, ezért kapva kapott az alkalmon, és már repült is. Ez mind szép és jó, csak mi ketten nem csak tesók voltunk, hanem...nemtom, erre nincsen szó. Szinte ő nevelt fel. A szüleink igen sokat dolgoznak, ezért keveset vannak otthon. Félreértés ne essék, nagyon szeretem szüleimet, csak sokat dolgoznak, persze azért, hogy nekünk jobb legyen. Visszatérve a bátyámhoz, már vagy fél éve nem láttam. Hiányzik. És most...kanyarodjunk vissza a jelenbe.
- Pöttöm ugorj be!- válaszolt a kiabálásomra Tücske.
- Hát te? Hogyhogy errefelé kószálsz- kérdeztem vigyorogva, miközben behuppantam az anyós ülésre.
-Jöttem az én kedves hugicámért- mondta, majd elindult hazafelé (hozzánk). -Tudom Törpi, hogy majd meg szakadtál!
-Igen, az edző mára rakta a sít, így kénytelen voltam egy normális cipőt is hozni, ha el akartam jutni a suliig.- mondtam.- De holnap snowboard!!
-Nem vállalod túl magad egy kicsit?-kérdezte aggódva.
-Mindjárt itt a verseny szezon, az előző sérülésem miatt egy csomó edzés kiesett.- ja igen azt elfelejtettem említeni, hogy a snowbordal sikerült egy jókorát taknyolnom, és a fejem, meg a félcső széle túl közeli ismeretségbe került. Csak egy kis agyrászkódás, de az orvos eltiltott a megerőltető sporttól. Csak úszhattam, meg hobbi síelhettem.
-Föld hívja Katiet- lengette meg szemem előtt a kezét, ezzel kizökkentve merengésemből.
-Jaj, már itt is vagyunk? Köszi a fuvart-mondtam miután kikászálódtam, és nekiálltam kibányászni a sí lécemet a csomiból.
-Nincsmit, csak csörgess meg, és elhozlak.- intett még egyet, aztán elhajtott
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése